Elgondolkodtam ma azon, miután elengedtem 3 demotivált, rosszkedvű gyereket az iskolába, hogy én milyen iskolát csinálnék.

Álmaim iskolája egy szép parkban lenne, ahol kertek, virágok, zöldségek, fák váltogatnák egymást.Minden ágyás egy osztályé lenne, arra kellene vigyázni, és évszaknak megfelelően gondozni. A gyerekek 9 re érkeznének, egy köszöntőkörrel kezdenék a napot, és mindenki hozhatna egy kérdést, ami foglalkoztatja ,a tanár is készülne kérdésekkel, amit nem előre gyártott konzerv alapján mondana el, kimosva minden kutató szellemet a gyerekekből, hanem kis csoportfeladatokba osztana témákat. Ezeket a kiscsoportokat együttműködésre biztatná, úgy hogy aki tehetséges a szövegben az szöveget írna, aki rajzban, az ábrát készítene,persze ezek a szerepek váltakoznának. A szünetek hosszabbak lennének, szendvicseket készítenének, és aztán elpakolnának maguk után. Minden nap lenne néhány gyerek, aki a konyhában segíthet, a legegyszerűbb munkától, a főzésig bekapcsolódhatna a folyamatba, így minden nap tehetne a közösségért.Lányoknak lennének külön lány órák, amikor a lányos dolgokról tanulnának, és beszélgetnének a rájuk váró szerepekről , a fiúk szintén. Minden nap lenne személyiségfejlesztő, kommunikáció óra, és hetente az élet gyakorlati kérdéseit megoldó óra, pl, postára elmenni, csekket feladni, kukát üríteni, kapálni, vagy leszedni a zöldséget, amit együtt esznek meg.Kreatív, művészeti órák is lennének, ahol igazi alkotásokat hoznának létre, pl. az egyik falat az ő terveik szerint  festenék ki.Mozgásórákat, amíg lehet kivinném az erdőbe, szabad területre, és mindenkit megtanítanék tájékozódni térképpel. Minden nagy felelne egy kisebbért, és senki nem árulná be a másikat, jegyeket nem adnék, csak év végén, de azt az osztály közös véleménye alapján. Közös ünnepeket tartanánk születésnapokon, egyházi ünnepeken stb. Jól elfáradnának ezek a gyerekek, akik az én kis iskolámból hazaérnének, de lenne kedvük újra jönni...

Hú, de jó volt ezen elábrándozni, persze már nem akarok iskolát alapítani, mint egykor megtettük egy szegény cigányok lakta faluban, 16 évvel ezelőtt, mert az állam bedarált minket a szabályaival, még ott is, az Isten háta mögött .

A második sínap a kislányommal a hegy lábánál elfekvő városban hirtelen beköszöntő tavasz jegyében telt, mivel megsértődött a hóra  és a sílécre, ezért először fürödtünk az elég üres wellnesben, ahol miénk volt 4 kismedence mindenféle dögönyözéssel, masszírozó hullámokkal, ami egészen jól esett a tegnapi sípróbálkozás után. Aztán következett a virágszedés,szebbnél szebb lila, fehér, sárga virágokat találva, ami a hegyre gondolva nagyon furcsa volt, de el kellett fogadnom, hogy itt a tizenkét hónap című mesében vagyunk, ahol egyik évszakból mehetünk a másikba, és a hónapok cserélgetik egymást, és ülnek egy tűz körül tanakodva, hogy mi legyen, mi  Ezt azzal záruk, hogy egy kiskocsmába betértünk jó kis Laskót és bambit kérve, és a virágból ajándékot adtunk a pincérnőnek, akinek a nyelvet buzgón gyakorló kislányom szlovénul mondta hogy tessék, és köszönöm, erre még kapott egy nyalókát ráadásul. Így szövődik a népek közti barátság, gondoltam, és boldogan mentünk haza , ahol a még boldogabb teljesen kimerült kamaszgyerekeim fogadtak, miután 6 órán keresztül síeltek a nehéz , sőt legnehezebb pályák egyikén!  A lányom , aki otthon a lusta macskák királynője, sebesüléseit mutogatva lelkesen előadta a lehetetlen leküzdésének örömét, hogyan birkózott meg egyedül a meredek hegyoldallal, miután a bátyja már eltűnt mellőle, és neki lerepült sílécekkel a hóban csücsülve volt ideje filozofálni, hogy nincs mit tenni mint folytatni,  nekivágott és önmagát többszörösen felülmúlva jutott le a pálya végére.A fiam egy dublőrt meghazudtoló történetet adott elő esésről, bukfencről, hirtelen megtanult repülésről, féllábon síelésről, és az átbukdácsolás, és több tíz méteren tíz körömmel kapaszkodás és csúszás öröméről.Azt is elmondta, ahogy egy pillanatra megállt a idő, mint egy filmben mielőtt a gyors pörgés, esés elkezdődik, és rájön a főhős, hogy van értelme az életének, a küzdésnek.

Mitől ilyen boldogak ezek a gyerekek, gondolkodtam el, talán végre igazi kihívást éltek meg, testileg, lelkileg, és erre van igazán szükségük, és mi kis pótlékokkal etetjük őket, mint hogy menj már el iskolába, jaj, felelni fogsz, kész van a leckéd, hányast kaptál földrajzból, és ettől várjuk, hogy jaj de izgalmasnak érezzék az életüket, és megérezzék az igazi belső erejüket?

A harmadik nap nagy áttörés volt, a hó esni kezdett, felmentünk újra a márciusból a januárba, és a kislányom egy óriási elhatározással egy medve nagyságú profi síelő apuka térdei közt lecsúszott vagy tízszer, majd egy pillanat alatt megtanult a felvonón kapaszkodni, és végre velem is lemerészkedett, kis hóekével, elegáns slalomozással, és csodáltam amilyen természetességgel ezt csinálja. Ezzel a csendes hóeséssel búcsúzott el a hegy tőlünk, és indultunk haza, visszaváltozva normál gyerekekbe és anyukába.

Soha nem gondoltam volna, hogy eljutok síelni a gyerekekkel, és azt sem, hogy én is a fanatikusok táborába fogok tartozni. Ez egy hétvége alatt megtörtént. Eljutottunk egy szlovén síparadicsomba, egy gyönyörű hegy lábához, és onnantól elszabadultak a dolgok. Két kamasz, egy lány és egy fiú, és a legkisebb lányom mentünk egy nagyobb társasággal. Véletlenül egy wellness hotelben kaptunk szállást mivel az olcsóbb betelt, és így oldották meg, szlovén egyszerűséggel, ugyanazon az áron egy jóval elegánsabb helyen találtuk magunkat. Az első tortúra, a sícuccok elhelyezése, majd felöltése volt, de még a megérkezésünk estéjén kimentünk a kivilágított pályára, és elmerültünk ebben a különleges szenvedélyben. A fiam egyszer már síelt, megmutatta a lányomnak a hóekét, és ez szerinte elég volt, hogy a kezdő pályáról máris  nehezebbre menjenek. Innentől nem láttam őket, csak a felvonóról integetve. Ott maradtam a kicsi lányommal, aki azonnal síelni akart, de én sem tudtam, tehát addig jutottunk, hogy a léceket felvettük, botorkáltunk, elestünk, majd a léceket komoly testi erőfeszítéssel visszavarázsoltam a lábára, majd újabb totyogás, egy kisdombra feljutottunk, és újabb esés, csúszás, és mikor ez tízszer megismétlődött a sötétben, a lányom földre vetette magát és visított, hogy ő miért nem tud úgy mint a többiek, és azonnal síelni akar, de ezek a szar lécek nem jók, és hagyjam békén a tanácsaimmal, illetve bárki odajött jó szándékúan mutatni állást,lépést bármit, azt is elküldte mérgében. Ott álltam leizzadva, egy kimerült földön fetrengő bukósisakos gyerekkel, aki a síszemüveget is felvette a sötétben, de attól nem lett jobb a helyzet. Még nem csúsztam, elkeseredetten álltam a boldog emberek elsuhanó árnyai között, mikor egy sötét sapkás mellém suhant, és azt mondta , na akkor most ő  megtanít síelni. Gyere anya, utánam, addig az egyik anyuka vigyáz a hisztis lányodra!

Máris követtem a fiam utasításait, így tartsam a lécet, a térdem , a bokám, a botra semmi szükség, és induljunk, suhantunk a sötétben a fehér havon, csodálatos volt, csak figyeltem merre dőljek, de ez egyszer csak kevés volt mert annyira begyorsultam, hogy nem láttam senkit, csak azt , hogy egyedül száguldok lefelé, és jobb lenne elesni, de azt se tudtam hogyan. A pálya szélén találtam magam befúródva a hatalmas hóbuckába, mellém ér a fiam, ügyes vagy anya, szuperül estél, menni fog ez! Hát én nem ezt éreztem, de hittem neki, kibányászott a hóból, és arra biztatott, hogy most már tudom az alapokat, akkor menjünk az egy fokkal nehezebb pályán. Milyen  alapokat, azt se tudom eddig hogy jutottam, de bíztam a fiamba, a felvonó is izgalmas volt először, szorítottam a rudat, holott vitt magától is. Mellénk siklott a lányom, könnyedén, mikor tanult meg síelni? Menjünk együtt a nehéz pályán, hát én rábólintottam, és már mentünk, ebben az volt a jó, vagy a félelmetes, hogy gondolkodni nincs idő, és már ott vagyok, csúszok, a fizika törvényeinek kitéve. Mindketten mellettem jöttek, és ilyen varázs szavakat mondtak, hogy hóeke!, anya , vigyázz, begyorsul, bucka, hóeke, na, most veszélyesebb, mondom, hogy hóeke! Na itt elveszítettem a fonalat és a hangokat újra egy olyan buckán kerültem túl és valahogy lefelé, hogy megállt az idő, nem tudom hogy mentem, de egyszer csak a földön voltam, síléc elrepülve, én meg boldogan néztem körül, tényleg nagyon boldogan, hogy megcsináltam! Felállítottak, és az utolsó szakasz lankája már a csúcsélmény volt, úgy hogy pont a felvonó bejáratánál elegánsan befékeztem, befordultam és kész. Mikor tanultam meg síelni?

Visszamentünk, a kislányomnak megígértem, hogy másnap nem síelünk, hanem kirándulunk, pedig éppen belejöttem ebbe az őrületbe.

A hétvége a Mindenki Hazajön hétvégéje volt, ami iszonyú nagy boldogságot tud okozni.Csütörtökön már készülök, lélekben és testben, bevásárolunk, rengeteg kaját. Kitaláljuk mi legyen a szülinapos menü, két szülinap esik februárra, mi legyen mikor megjönnek , és mikor elmennek.

Egyik kedvenc családi fogás a gyömbéres tejszines karaj, aztán verhetetlen a csülök , és végül  szójaszószos szűzérme.A marha sült barna mártással, most valahogy nem került fel a hétvégi listára, de az is lelkesedéssel tölti el a családot.A levesnek egy tárkonyos vadragut képzeltem, Krúdy módra.

Az első nagy fogás a csülök lett, amit az elsőként hazatérő lányommal 8 órán át készítettünk, szerinte előfőzve jobb, hát 3 órán át előfőztük, a legnagyobb fazékban, addig a negyedik fiammal, aki száznyolcvan centi és hatalmas vállai lettek a kenuzástól, kimentünk a piacra "egy kis zöldségért", amiből az lett, hogy mindent ami tavaszi, kívánatos és szines, megvettem, pár kiló alma, krumpli és alma társaságában, amit alig bírtunk hazacipelni, még ilyen remek segítséggel is.Addig a csülök főtt, majd áttettük tepsibe, és onnan sörrel locsolgatva bábáskodtunk felette, bekenegetve mustárral és mézzel. A késő este megérkezők örömére. Kinyitottuk a nagyasztalt, és onnan három napig szinte fel sem álltunk mellőle. Másnap a karaj gyömbéres tejszínes mártással, és mézes dióval töltött sült almával, vetélkedett a szójás sült szűzérmével, amit szines kaliforniai sült paprikával látványnak is gyönyörű volt, és addigra már tényleg mindenki, barátnőstül itthon volt.

Ezeket a pillanatokat szeretem a legjobban ülünk, sokan a nagy asztal körül, végtelen beszélgetésbe merülten, múlt és jelen közt csapongva, szövögetve a jövőt, és falatozunk. Itt az történt, hogy apa kínálta italokkal a hazatérőket, a szülinapozók köszöntése közepette, én próbáltam elmondani, hogy a két fogás külön értendő, és a fehér mártást ne keverjék a az aranybarna mártással, a z almát a paprikával, már késő volt, és mindenki felhalmozott amennyit bírt a tányérján, és boldogan elmerült benne, én ilyenkor már nem is vagyok igazán éhes, mert a látvány, az illatok, a többiek öröme is jól tart.A nagylányaim mint tökéletesen összeszokott főzőcsapat működünk együtt, mehetnénk főzőolimpiára együtt, annyira  értettük egymást, mit kell csinálni, mikor kell zöldséget pucolni, beletenni, elkeverni, odébb tenni.  A középső lányom nem egy konyha tündér, ő pedig a sütikért felel, neki jutott eszébe, hogy időben kezdjük el a csupa csoki tortát, mert jobb ha áll a hűtőben.  A legkisebb lányom azt mondta, ő Hamupipőke volt egész nap, annyit segített, ez igaz is, takarított, fánkot szaggatott,ja ezt még pénteken sütöttünk, a francia hagyma leves után, és ki is sütötte., másnap az egész ünnepi, 12 fős terítéket ő tette fel, majd virágot helyezett el nagy gonddal, és szívószálas poharakat, igaz, hogy mondtam a sört nehéz szívószállal inni, de ha ő elhatározza, hogy mindenki kap szívószálat, hátakkor ez így is lesz. Csodás esténk volt, azt éreztem minden családi érzés és tudás itt adódik át,itt töltjük fel egymást. Hajnalig folytattuk.

És ma hivatalosan itthon maradt minden gyerek mert különleges nap van! Febr. 29, szökőnap, Oscar díjat nyert egy magyar film, és sztrájk van az iskolarendszer ellen. Anya sztrájkol.

A kisebb fiam lelki szabadnapot kapott a Szőke Démon miatt, és a kicsi lányom pedig testvérszabadnapot a mai napra. Mindegyik nagyon indokolt, a Szőke Démon miatti pihenőnapot nem is kell magyaráznom, bár nem tudom mitől lesz jobb hétfőn találkozni ugyanazzal a problémával. Ez ügyben tehetek-e valamit a gyerekemért,talán bemehetek leordítani a fejét, és ugyanazt az érzést okozni benne, amit ő okoz , vagy empatikusan megközelítve megkérdezni , hogy volt-e gyerek, és ha volt, akkor emlékszik rá? És ha emlékszik, akkor vele hogy bántak az akkori tündér-keresztanya felnőttek, csodálatosan és gyengéden, de ezt annyira elfelejtette, hogy nem tud így viselkedni? Vagy esetleg gyötörték változatos módon és otthon is vigyázzban kellett ülnie, és a leckecsinálást érezte a hobbijának? Vagy a Gyerekkínzás Módszertani Főiskolájára járt, és éltanuló volt, és  végén, hogy mikor megy el saját gyereket szülni, és végre sokáig gyesen lenne? 

Egyszer bementem a második fiam rajztanárához felsőbb osztályok valamelyikébe, akkor költöztünk egy számunkra ismeretlen városba, 8 gyerekkel, és a nagyfiúk úgy gyászolták az előző iskolájuk hiányát, hogy néha lógtak, mondjuk rajzóráról. Ezt szaktanári és igazgatói figyelmeztetéssel próbálták szabályozni. Mentem felkelve a gyermekágyi hetekből, és előadtam méltatlankodásomat, mint egy egri nő, akit a törökök körbe vettek, és kértem bánjon másképp a gyerekkel, ne legyen kicsinyes és szőrös szívű. Nem sokára hallottam, hogy furcsa körülmények között kiesett a vonatból ez a szegény tanárnő. Lelkiismeret furdalásom lett jó sok időre,és a gimnáziumba már a hat év alatt kb. kétszer mentem be, azt gondolva, mindenki küzdje meg a magáét. Na, mikor a szalagavató költségeit tárgyalták a szülők, akkor jelen voltam, de az meg annyira unalmas volt, és mindig ugyanaz a típusú nagyszájú anyuka veszi át a szót, aki vágja az összes árat, a vendéglőkét, a tánctanárokét, és akinek mellesleg nem gond a pénz, bármennyi is a végösszeg.

Ja, és ma testvérnap van, mert hazajön minden tesó, az ország különböző pontjaiból!

Még egy anyaöröm, a nácikból négyest kapott  lányom, pedig egyeseket is osztott aznap a töritanárnő!

Reggel a legkisebb fiam annyira "szédült", hogy botorkálva ment iskolába, szinte nekiment a falnak, erre apa utánament, megnézni mi van, én közben mindenféle pszichoszomatikus tüneteken gondolkodtam, mi is lehet ez: biztos a gonosz szőke démon tanítónéni semmisíti meg naponta, vagy ráolvassa mulasztásait minden percben, és hogy most már itt az ideje megmondani ezt szülői erőből . Megjön apa, mi van, beolvastál a gonosznak? Nem, csak elmentem az iskoláig, hogy nem fekszik e a gyerek az utcán.

Hú, ezt jól elintéztük, nyugtáztam, és próbáltam pozitív dolgokra gondolni, hogy elinduljon a nap valahogy..

Eszembe jutott az én jó kis gyerekkorom, amikor még nem az iskola kiszolgálószemélyzete volt a szülő, nagyjából a szüleim egyszer jártak egy évben az iskolában,a szülőin. A Ságvári Endre ált. iskola szép új szoc reál épület volt az új házunk mögött. Mi az iskolát hamar letudtuk, aztán gyerünk a játszótér, a bandával, és addig lógtunk ott amíg a szülők fél ötre hazaértek, szabályosan. Néha később, az még jobb volt. Anya néha a barátnőivel beült sütizni munka után, még bevásárolt és már sötétedett mire megjött. Rengeteget játszottunk szabadon, volt egy saját életünk, nem szóltak bele mindenbe a felnőttek.

Megjön délután a fiam, és megkérdezem, ma kedvesebbek voltak a tanárok, és megdöbbenve néz rám: anya, hogy feltételezheted ezt, ilyen nem fordul elő !  Persze, hogy leordította a fejünket az egyik tanár pedig felöltözve vártunk, hogy az udvarra mehessünk. Ja, az udvaron egyébként nem szédülök.

Ja, ott végre levegőhöz jut, gondoltam, megfejtve a pszichoszomatika rejtélyét.

Azon is töprengtem, hogy miért lesz minden intézmény olyan egyforma egy idő után, miközben félkézzel bedobáltam a mosnivalót a mosógépbe. Erről meg az jutott eszembe, hogy nagyanyám, akinél a gyerekkorom egy részét töltöttem, kedden mosott, de akkor egész nap, a kis tárcsás gépében, áztatott, berakta, kiszedte, kicipelte, az udvaron egy hosszú kötélre teregette a ruhákat szépen, aztán az időre bízta. Közben valahogy még főzött is egy jó kis levest, vagy a vasárnapi maradékot ettük, de megvolt a napja a vasalásnak is,akkor biztos nem főzött, mert az egész konyha egy nagy vasalószoba lett, az asztal letakarva pokróccal, lepedővel, és azon gyönyörűre vasalta nagyapa hosszú hálóingjeit, meg a dunnahuzatokat. Nekem ez néhány perc, és  a vasalást meg nagyon meggondolom, hogy belevágjak-e... 

Vannak barátnőim, akik szerint a legjobb sorozatnéző idő a vasalás, de én annyira nem tudok, hogy ha nem nézek oda, végképp reménytelen, hogy ne maradjon gyűrött az ing egyik fele. 

Na , megyek a nácikról tanulni a lányommal.